Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


+ KUBOVICS KONRÁD ATYA

Augusztus 29.
Keresztelő Szent János vértanúságának ünnepe lesz.

A reggel 6.45 öt órai szentmisén megemlékezünk
Kubovics Konrád atya halálának évfordulójáról.


 

 

19980613.jpg

 

NYUGODJ ISTEN BÉKÉJÉBEN

 

 

konrad.jpg

 

 


 

 

 

Csáky Pál: Jancsi elment (Konrád atya halálára)

 
Nem jó időszak ez a mostani: sokan hagynak itt minket olyanok, akik értékes emberek voltak, s akiknek lehetne még dolguk idelent.

Duka Zólyomi Árpád és Ág Tibor halálhíre között jött a megrázó hír csütörtökön: a pozsonyi ferencesek kolostorában tragikus hirtelenséggel elhunyt Kubovics János is.

Jancsikám, attól tartok, hogy ez a hír sok füleki vagy pozsonyi magyar számára értelmezhetetlen. Ha azonban pontosítom, s azt mondom, Konrád atya hunyt el, a pozsonyi és a füleki magyarok (volt) lelkipásztora, mindenki lebénul egy pillanatra. Hiszen pár napja csak, hogy a Duka Zólyomi Árpádért mondott misén oly megkapó szavakat mondtál róla és a magyar közélethez való viszonyáról. Akkor bizonyára nem sejtetted, hogy hasonló szavakat nemsokára más mondhat majd a te koporsód felett.
Jó harminc éve ismertük egymást. Homályosan emlékszem arra a délutánra, amikor feljöttél hozzánk – úgymond – beszélgetni. Politizálás lett belőle, természetesen, s én megsejtettem, hogy ez a Prágában végzett, fiatal atomfizikus egyedül érzi magát, társra van szüksége.
A találkozásból rendszeres eszmecserék lettek. Máig emlékszem arra a türelmes mosolyodra, amellyel leintettél akkor, amikor az egyik lányomat el akartam venni az öledből, miután állandón a nyakadba kapaszkodott és nem hagyott beszélni. Ez is egy dolgot mutatott: a család befogadott téged.
Sejtettem, hogy egyedül érzed magad, sejtettem, hogy nem találod a helyed sem Léván, sem munkahelyeden, a mohi atomerőműben. Így nem leptél meg, amikor egy napon azzal állítottál be, hogy szerzetbe vonulsz. Az arcodra is emlékszem, amikor elmondtad, hogy Nyugaton élő pap nagybácsidon keresztül ajánlatokat kaptál, mehetnél ferences kolostorba Kanadába vagy Ausztráliába is. Ide is, oda is jól jönne egy agilis magyar pap.
Érezted, hogy ez nem a te utad. Elutasítottad a magyarországi lehetőségeket is, pedig végigjártál minden kolostort, s mindenhol szeretettel fogadtak. Azt mondtad: ha már ez az én utam, nekem itt kell maradnom, szlovákiai magyarlakta vidéken. Nekem itt kell szolgálnom.
Erről bizonyára tudnának egy s mást mondani a füleki magyarok. A pozsonyi magyarok is. Arra is emlékszem, milyen örömmel mutattad a részben felújított füleki templomot, a Koháryak építményét, amikor miniszterelnök-helyettesként meglátogattalak. Akkor azt is megsúgtad: nagyon fáradtnak érzed magad.
Te vagy az egyházi viccelődések ellenpéldája. A három legismertebb szerzetesrendről ugyanis egyházi körökben az a bonmot járja, hogy szinte lehetetlen buta bencést (a bencések az egyik legrégebbi rend, tagjai általában műveltek, sokan közülük tanítanak), szerény jezsuitát (az ellenreformáció harcias, büszke rendje) és – elnézést – okos ferencest találni (ez utóbbi egyszerű, kolduló rend, kívül-belül szerényeknek tartják őket). Te magad vagy ennek cáfolata: gyakorló atomfizikusként léptél be a ferences rendbe, s végezted el később a teológiát is. Nem tudom, van-e még atomfizikus ferences szerzetes a világon.
Te tudod, mindig is zavart engem, hogy Pali bátyámnak szólítottál. Egy évben születtünk ugyanis, s én ezt a megszólítást nem tartottam helyénvalónak. Te makacs voltál: a legutóbbi időkig ragaszkodtál hozzá.
Ám a kilencvenes évek közepén azt is észrevettem, hogy egy picit megváltoztál. Zárkózottabb lettél. Utána tudtam meg, hogy a betegséged okozta. Arra a kézszorításra, s arra a tekintetre is pontosan emlékszem, mikor pár évvel ezelőtt, az első szélütés után a pozsonyi egyetemi kórházban találkoztunk. Felépültél, de mondtad, ez már nem az igazi. Beszédeidben is el-elkalandoztál néha: én, aki jól ismertelek, sejtettem, hogy ez az atomfizikusi agy nekirugaszkodása, amely egy kifejezés kapcsán több tucat irányba akar elindulni. Néha nem volt egyszerű befejezned sem a mondatokat, sem a beszédedet. Újabb és újabb gondolathullámok gerjedtek benned, s te közölni akartad azokat.
Talán a pozsonyi ferences rendházban sem érezted igazán jól – egyedüli magyarként – magad. Ezt soha nem mondtad, még csak nem is érzékeltetted. De én hosszabb ideje éreztem, hogy valami nincs rendben benned, körülötted. Egy szót nem mondtál erről, mindig másra terelted a szót, s mi nem sejtettük, hogy a vég közeledik ilyen alattomos módon, ilyen hirtelen.
Jancsikám, ami végül is az ember után marad, az a tisztesség – vagy annak hiánya. Te tisztességgel akartál szolgálni, megtetted. Köszönet érte. Pozsony ma ismét szegényebb lett egy magyarral.
Nyugodj békében.

Csáky Pál